A Thália története

Az új varietészínház hamar “divatba jön”, s az első világháború kitöréséig nincs fennakadás: a kabaré és a varieté műsorszámait ügyesen ötvöző mulatóba csak úgy özönlik a publikum. A háború kezdetben még reklámnak sem megvetendő. Később azonban megoldhatatlan nehézségeket okoz. A máskor annyira megbízható, pontos artisták nem érkeznek meg. Egyiket katonának viszik, a másik megsebesül… Így nyíltak meg lassan a varieték kapui a pesti színészek és színésznők előtt. A mulatók lassan színházakká alakulnak. A Télikertben – 1914 augusztusában “háborús illendőségből” lefordítják nevét – az operetté lesz a főszerep. A Tanácsköztársaság kikiáltása után pedig ez lesz az egyetlen “dohányos” színház a fővárosban.
A Tanácsköztársaság bukását és a román bevonulást követően, 1919. október 1-jén Nagy Endre Színháza költözik a Télikertbe. Nagy Endre mindössze két műsort mutat be – mindkét összeállítás a magyar kabaré születését idézi, a “régi, jó” Budapestet. A kabaré mégsem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Az árdrágítók nem szívesen nevetnek magukon, s milyen a sors fintora: Wabitsch Lujzát is éppen spekulációk miatt fogják internálni egy év múlva, 1920 őszén.

1919. december 1-jén a Télikert visszatér a konzumszerű mulatók sorába. Ez a talányos kifejezés azt jelenti ekkoriban, hogy az intézmény nem a műsorért kifizetett belépőjegyek árából tartja fenn magát. A műsor előtt, alatt, után elfogyasztott ételek és italok hozzák az igazi hasznot.
Amikor beköszönt a nyár, a Télikert kapui mindig bezárnak. A társulat a nyári játszóhelyre, a Jardin de Paris-ba (a háború alatti Berlini kertbe) költözik, s ott játsszák tovább a téli sikereket. Így történik 1920-ban is. Ekkor talán még nem sejtik, hogy ősszel már nem fognak visszatérni a Nagymező utcába.

A filmesek a Télikertre, a kitűnő helyen épült, szemet gyönyörködtető építményre is szemet vetnek.

Az első átépítési tervekben még csak vetítésre is alkalmas mulatóról van szó, de végül színházzá és filmszínházzá alakítják.

Az átépítés históriája jól példázza, hogy ebben az időben a színház és mozi élethalálharcát vívja. Egy bécsi részvénytársaság, a Radius Rt. 1920-ban húsz esztendőre veszi bérbe a Télikertet Wabitsch Lujzától, a ház tulajdonosától, hogy filmszínházat, és Góth Sándor igazgató vezetésével prózai színházat létesítsen benne. A háztulajdonossal folytatott hosszas huza-vona és pereskedés után, amelynek végén Wabitsch Lujzát többrendbeli árdrágítás címén egy hónapi elzárásra és kétezer korona pénzbüntetésre ítélték el – 1920. december 10-én végre megnyílik a Renaissance Filmszínház. 1921. április 15-én pedig Liptai Imre Pesti asszony című vígjátékának premierjével megkezdődnek a színházi előadások.

A színház megalakulásakor a főrendező Góth Sándor mellett a társulat fő erősségét jelenti Berky Lili, Góthné Kertész Ella, Mészáros Giza, Bánóczi Dezső, Gaál Béla, Gózon Gyula, Kőváry Gyula, Pethes Sándor. 1922. februárjában pedig igazi sztár érkezik a Nagymező utcába: Csortos Gyula.

1923 januárjában Bárdos Artúr veszi át a vezetést, aki a Belvárosi Színház igazgatói székéből távozik hirtelen elhatározással, és ottani színészeit: Simonyi Máriát, Táray Ferencet, Baló Elemért, Ilosvay Rózsit szerződteti le, velük frissíti fel a társulatot. Csakhamar idejön Törzs Jenő és Somlay Artúr is.

1923. március 9-én megszűnnek a mozielőadások, így többé semmi nem korlátozza Bárdos kibontakozását. Pályájának több emlékezetes sikere születik meg a Renaissance Színházban. Bemutatja Crommelynck művét, A csodaszarvast Márkus László expresszionista díszletével, Tőkés Anna szereplésével. Móricz Zsigmond Búzakalászában is “új színésznőt” avatnak: Somogyi Erzsit. A Renaissance Színházban számos magyar szerző jut szóhoz: ifj. Gaál Mózes, Szenes Béla, Orbók Attila, Vajda Ernő, Földes Imre, Lengyel Menyhért, Zágon István, Bánffy Miklós. Innét indul hódító útjára Szép Ernő Lila ákác című vérbeli pesti története.

Bárdos széles világirodalmi kitekintést is ad. A kortárs francia drámairodalomból kiválasztott Paul Géraldy Szeretni! és Jean Sarment Az árnyhalász című színjátéka nagy sikert arat. Színre kerül George Kaiser Asszonyáldozata, Ibsen Kísértetekje, Shakespeare Hamletje és Strindberg Haláltánca.

A vállalkozás mindennek ellenére csakhamar kifullad, noha igencsak sikeres sorozatokban játsszák a darabokat. 1926 januárjában az alábbi közlemény jelenik meg az újságokban: “Dr. Bárdos és Dr. Sávoly Brunó a Renaissance és a Belvárosi Színház igazgatói a színházakat bérlő pénzcsoporttal való tanácskozás után a színházak valamennyi tagjának felmondtak. A két színház február 1-jétől konzorciumos alapon működik. Bárdos Artúr nyilatkozata szerint szeptember 1-jétől visszaállítják a régi helyzetet.” 1926. április 12-én a Renaissance Színház bezár. 1926 őszén már Radius Filmszínház néven nyitja meg kapuit.

1930-tól a Metro-Goldwyn-Mayer filmvállalat jelentkezik a helyiség bérletéért, és 1930. augusztus 23-án megkezdi vetítéseit. A Metro-Goldwyn-Mayer bérlete azonban 1935-ben lejár, ekkor a Bioscop filmgyártó- és filmforgalmazó társaság lesz az új tulajdonos.

A Radius mozi életében az utolsó fordulatot az 1939-es esztendő hozza. Ekkor új pénzcsoport veszi meg a Radius Filmipari Rt. részvényeit, s a mozi vezetésével Siroky Walterné, született Kalliwoda Tessa bárónőt bízzák meg.

A második világháború kitörése aztán fenekestül forgat fel mindent. Először “csak” leveszik a műsorról az ellenséges államok filmjeit. Légvédelmi óvintézkedések miatt leszereltetik a csalogató fényreklámokat, lámpákat. A háborús takarékosság jegyében korlátozzák a mozi áram- és gázfogyasztását. Legvégül a moziközönség is eltűnik. Budapest lakossága a pincékbe szorul.

A Vígszínház igazgatója természetesen ismét Jób Dániel lesz, akit a színészkamara megalakulásakor, 1939-ben fosztottak meg direktori székétől. 1945 márciusában az igazgatóság közleményben szólítja fel a színház tagjait, hogy haladéktalanul jelentkezzenek. Így két hónap múlva megtarthatják az első bemutatót.

Gorkij Éjjeli menedékhely című drámájának előadásán, 1945. május 30-án délután ismét színpadra lép Gombaszögi Frida, Dayka Margit, Tolnay Klári, Ajtay Andor, Benkő Gyula, Bihari József, Kőmíves Sándor, Mihályfi Ernő, Somló István, Rózsahegyi Kálmán, Szakáts Miklós. A négy évad során a Vígszínház társulatához csatlakozik rajtuk kívül: Bárdi Ödön, Dénes György, Rátkai Márton, Bulla Elma, Feleki Kamill, Mezey Mária, Ladomerszky Margit, Gombaszögi Ella, Karády Katalin, Kiss Manyi, Egri István, Ruttkai Éva, Szabó Sándor, Bárczy Kató, Bakó Márta, Ladányi Ferenc, Rátonyi Róbert és Bárdy György.

De ez az előkelő és elegáns névsor önmagában még nem elég. Jób Dániel a színház arculatát a félszázados intézmény hagyományai szerint igyekszik kialakítani.

A hatalmas infláció, a rossz közbiztonság azonban megváltoztatja a színházbajárási szokásokat. A társadalom rétegeinek meginduló átrendeződése sem kedvez a polgári hagyományok ápolásának. Mindez erősen serkenti a Vígszínház menetelését az anyagi összeomlás felé. 1948. május 1-je után már nem tudják kifizetni a különféle adókat, díjakat és gázsikat. Jób Dánielt eltávolítják a színház éléről, s az irányítást hármas bizottság: Somló István, Tolnay Klári és Benkő Gyula veszi át. Az új vezetés siet tudtul adni, hogy “a színház dolgozóiból került a színház élére”. Ugyanitt azt is közlik, hogy a sztárkultuszt örökre száműzik a Vígszínház tájékáról. Ám minden kinyilatkoztatás hiábavaló. A Vígszínház sorsa már megpecsételődött.

Az Ifjúsági Színházat – talán jelképesen is? – a polgári társadalmat reprezentáló Vígszínház utolsó hajlékában, a Nagymező utcai épületben helyezik el. Az üzenet világos: az új társadalmi rendszer nem tűri a léha szórakozást. A polgári társadalom, akárcsak színháza, erkölcsileg megsemmisült. Helyén fel kell építeni a dolgozó nép államát, s létre kell hozni a proletárok színházát. Ebben a folyamatban az egyik legfontosabb szerepet az Úttörő Színháznak és az Ifjúsági Színháznak szánják.

A Nagymező utcai színházépületben a honfoglalókat – Egri István igazgatót és Sívó Emil titkárt – lehangoló kép fogadja. A világítást az Elektromos Művek kikapcsolta, a kopár színpadon egyetlen horizontfüggöny árválkodik.

Az új színház társulatát felszámolt együttesekből verbuválják össze. Idekerül Sennyei Vera, Berky Lili, Benkő Gyula, Csákányi László, Verebes Károly, Bozóky István, Pethes Sándor, Solthy György, Náray Teri, Bartha Mária, Sós Lajos, Justh Gyula, Gálcsiky János, Barlay Vali, Orsolya Erzsi, Szemere Vera. Az első évadban itt dolgozik Örkény István dramaturg, Bálint György és dr. Márkus Éva rendező is.

A szocdem párti Egri István direktorsága a Rajk-per után nem lehet hosszú életű. A belső ellenség száműzése után az új igazgató, Hont Ferenc sem viszi sokra, s 1951-ben a munkásszínjátszó múlttal rendelkező Szendrő Ferencet nevezik ki a színház élére, aki később az Úttörő Színházzal való egyesüléskor is megőrzi pozícióját Both Bélával szemben, és egészen 1956-ig vezeti az intézményt.

A társulatban megfordul az évek során Tímár József, Kemény László, Kovács Károly, Pataky Jenő, Mádi Szabó Gábor, Rozsos István, Molnár Tibor, Kovács Dénes és Peéry Piri. A pályakezdők közül itt lép színpadra Vass Éva, Békés Itala, Petrik József, Ilosvay Katalin, Temessy Hédi, Szentirmay Éva, Mikes Lilla. Az Ifjúsági Színházban kezdi pályáját a rendező Vámos László és Berényi Gábor, a dramaturg Czímer József és Siklós Olga. Később Both Béla távozása után, 1953-ban Apáthi Imre lesz a társulat főrendezője. De ne vágjunk az események elébe!

A színház vezetősége kedvére válogathat a gazdag szovjet színpadi irodalomból – így a magyar fiatalok ugyanazokon a drámai műveken nőnek fel és szembesülnek a szocializmust építő társadalom ifjúságának sajátos kérdéseivel, mint a példaképnek tartott szovjet ifjúkommunisták.

A párt kultúrpolitikája leghőbben természetesen az eredeti művek bemutatását óhajtja. Ám egyúttal az ilyen műveket kíséri a legéberebb figyelem, a legaprólékosabb előzetes felügyelet, cenzúra. Noha a sajtóban a magyar darabok bemutatását egyértelműen szorgalmazzák, sőt megdicsérik érte és példaként említik az Ifjúsági Színházat, a valóságban több bemutató elé akadályokat gördítenek.

A magyar irodalom és történelem ápolásával több szerencséje van az Ifjúsági Színháznak. Erre mutat, hogy 316 előadással és 272473 nézővel megközelíthetetlen rekordot állít fel 1953-ban a Jókai-adaptáció, A kőszívű ember fiai, és előzőleg csaknem száz előadást ér meg az Egri csillagok (1952) és a Légy jó mindhalálig is (1952).

Az egyhangúság helyébe később, különösen az 1953-as fordulat után, irodalmilag is értékes művek lépnek. A színészek és a rendezők így fokozatosan hálásabb feladatokhoz jutnak. Szeretnék legalább a színház nevét megváltoztatni. A társulat levélben kéri a minisztériumtól, hogy felvehesse a Petőfi Színház nevet. Az engedély megérkezik – a név megváltozik, a feladatkör, a műsorpolitika azonban egyelőre nem.

A minisztérium ekkor jelenti be, hogy a Petőfi Színház új arculatot kap: az intézményt évente mindössze harmincnyolc ifjúsági előadásra kötelezik – egyébként “igazi”, modern, felnőtt színház válik belőle. Az új feladatokhoz új tagokkal erősítik meg a társulatot: Petur Ilka, Köműves Erzsi, Hacser Józsa, Mádi Szabó Gábor, Csákányi László, Benedek Tibor szerződik a Petőfi Színházba. Főrendezővé Egri Istvánt nevezik ki.

A színház Molnár Ferenc Olympia című vígjátékának bemutatásával teszi le névjegyét, és ezzel – akkor úgy tűnik – végleg visszahelyezi jogaiba a világhírű írót.

Az Olympia kirobbanó sikere eltompul egy nagyobb, sorsdöntő robbanás: 1956. október 23-a mellett. Október végén a társulati ülésen a színház egyhangúlag Egri Istvánt választja meg igazgatónak.

Két hónapi kényszerszünet után, 1956. december 25-én az Olympiával folytatja a színház. A kijárási tilalom következtében az első előadások délelőtt 11-kor, majd délután 2 órakor kezdődnek.

A forradalmat követően minden merészebb törekvés zátonyra fut. 1957-ben a Petőfi és a Jókai Színház közös igazgatója Simon Zsuzsa lesz. A Petőfi és a Jókai Színház “konszolidálásában” a kultúra irányítói kettős taktikát követnek. Az 1956-1957-ben bemutatott sikerdarabokat, az Olympiát és A sasfiókot műsoron hagyják, és a korábbiakban mellőzött színészeket is alkalmazzák, így: Peéry Pirit, Vértes Lajost, Bánhidy Lászlót. De Horváth Teri, Görbe János és a rendező, Kazimir Károly szerződtetésével a restaurációs törekvés is körvonalazódik: a paraszti és munkás témájú előadások, a korábbi években kicsiszolt stílus folytatásának szándéka.

1958-ban önálló gazdálkodást vezetnek be a színházakban. A többletbevételről attól fogva önállóan dönthetnek az intézmények.

Az új feladatra a Petőfi Színház Hašek-Burian művével, a Svejk című művének bemutatásával válaszol: 217 előadását 169729 néző látja.

Ám a gazdasági szempontok mellett a színház igen nagy figyelmet szentel az “eszmei zűrzavar” leküzdésének. A Petőfi Színház műsorára ekkor kerülnek vissza a Szovjetunió és a népi demokratikus országok drámái.

A politikai enyhülés nyomán azonban érdektelenné válnak a Petőfi Színház propagandisztikus bemutatói. A két játszóhellyel rendelkező, felduzzasztott társulatú intézmény átszervezése elkerülhetetlenné válik. 1960-ban a Petőfi Színházat megszüntetik: jogutóda a Jókai Színház lesz. A Nagymező utcában pedig új zenés színházat alapítanak, amelyet – ki tudja milyen megfontolásból, talán az egyszerűség kedvéért – Petőfi Színházra keresztelnek.

A közvélemény általában a musical comedy otthonának véli az új intézményt, de Szinetár Miklós művészeti és Petrovics Emil zenei vezető ez ellen élesen tiltakozik. A színház műsorát a zenés színpad klasszikusaiból, magyar és külföldi klasszikus művek zenés változataiból, nagy sikerű külföldi musicalekből és új magyar zenés játékokból kívánják kialakítani.

A színháznyitó-darab, Bertolt Brecht és Kurt Weill Koldusoperája, jelkép és hitvallás is egyben. Ez a Koldusopera első olyan magyar előadása, amelyen a zene teljes terjedelmében, eredeti hangszerelésben hangzik el. A több helyről szervezett társulat erre a premierre még nem forrott együttessé, de Feleki Kamill, Sennyei Vera, Agárdy Gábor, Domján Edit, Horváth Tivadar, Harkányi Endre játéka meggyőzi a közönséget és a kritikusokat arról, hogy a szerződtetésekben is bölcsen döntött az új utakat kereső vezetőség.

Az amerikai musicalt reprezentáló második bemutató – Saidy-Harburg-Lane Szivárványvölgye – után megszületik az új magyar zenés játék, az első musical tragedy, ahogyan Hubay Miklós, Vas István és Ránki György Egy szerelem három éjszakája című művét elkeresztelik. A forró légkörű színházi este egy csapásra polgárjogot szerez a műfajnak – bár a Petőfi Színház működése során soha többé nem sikerül hasonló színvonalú és hasonló sikerű új magyar zenés művet bemutatni.

Hamarosan kiderül, az új műfaj, a zenés játék megteremtésénél nem választható szét a zene és az irodalom, a műnek már tartalmi megfogalmazása pillanatában számolnia kell az egyenrangú zenei alkotóelemmel.

De még ennél is súlyosabb tanulság, hogy az új műfajhoz új közönséget kell toborozni.

1962-ben Katona Ferencet nevezik ki a színház élére, aki programjában új elveket fogalmaz meg, nyíltan szakítva a korábbi vezetéssel és az eredeti célkitűzésekkel.

A színház első bemutatója, Moldova György Légy szíves, Jeromos! című bohózata, Fényes Szabolcs zenéjével, Romhányi József verseivel, Kazal László főszereplésével jól szemlélteti a változást. Az új törekvéseknek egy művészeten kívüli esemény vet véget: alig néhány héttel az évadnyitás után a Petőfi Színházban hullani kezd a mennyezeti vakolat, az épület életveszélyessé válik. A Nagymező utca 22-24. október 25-én kénytelen bezárni.

Az Izabella téren álló, volt Magyar Színház épülete szerencsére üresen áll, 1962. november 16-án ott folytathatja előadásait a Petőfi Színház.

1962 telén a Nagymező utcai volt Petőfi Színház felújítását még másfél-két évre tervezik. A koncepció szerint a régi, elavult otthonát korszerűsíteni kénytelen Fővárosi Operettszínházat kellene majd ideköltöztetni.

Egy váratlan esemény azonban mindent felforgat.

1893 óta tervezik, hogy a Nemzeti Színházat új, korszerű épületben helyezik el. A hagyománytisztelet és a korszerűsítés közt dúló elvi vitába 1964-ben a városrendezés is beleszól. A kétmilliósra duzzadt-duzzasztott főváros közlekedési gondjai elkerülhetetlenné teszik a metróépítés folytatását. A közlekedési és városrendezési szempontok megpecsételik a bécsi Fellner és Helmer 1875-ben épült teátrumának sorsát. Lebontásával a metró építői megszabadulnak attól a gondtól, hogy az épület esetleg megsüllyed… Az új Nemzeti Színház felépítésében reménykedők pedig az gondolhatják, hogy ezentúl már semmi sem akadályozhatja meg egy új színház felépítését.

A Nemzeti Színház lebontása 1964. február 15-én válik véglegessé. A színház már válságos körülmények között készül az új évadra. A Nagymező utca 22-24. ugyan üresen áll éppen, az omladozó helyiségből 1962-ben menekítették ki a Petőfi Színházat, a felújítás üteme azonban nem áll összhangban a Nemzeti Színház igényével, amely Az ember tragédiája felújításával készül Madách Imre halálának centenáriumára.

A Blaha Lujza téri épület falai közt utoljára 1964. június 28-án Shakespeare Lear király című tragédiája kerül színre.

Hiába gyorsítják meg a Petőfi Színház felújításának ütemét, a Nemzeti első bemutatóját csak 1964. október 2-án tarthatja meg.

Ezzel együtt az új évad az otthontalanság korszakát indítja el a Nemzeti Színház történetében. Az építők szeptember 15-én adták át a Nemzeti Színház ideiglenes új otthonát, a belül teljesen átfestett, korszerűsített Nagymező utcai volt Petőfi Színházat, ahol kicserélték a világítóberendezéseket, a zsinórpadlást és az öltözőket. A Macbeth, a Lear király, a II. József, a Részeg eső és Az ember tragédiája – a repertoáron szereplő műsordarabok kellékeit és jelmezeit rögtön átszállították az új épületbe. A 781 személyes nézőterű Nagymező utcai Nemzeti Színház október 2-án Madách Imre Az ember tragédiájának felújításával nyitja meg kapuit.

Amikor aztán a Nemzeti Színház a Nagymező utcából elköltözik a Hevesi Sándor téri ideiglenes otthonába, az üresen maradt házat azonnal elfoglalja a Fővárosi Operettszínház. Sőt 1966. szeptember 15-én már előadást is tart, az új évadot a februárban nagy sikerrel bemutatott My Fair Lady című zenés játékkal nyitja meg. Ezt szeptember 18-án Honthy Hanna egyik jutalomjátéka, A nagymama követi, majd 20-án a Marica grófnő, amely a budai parkszínpadi nyári bemutatója után ismét a műsorrendbe kerül.

A Nagymező utca 22-24. szám alatt eltöltött négy és fél évad az operettszínház “újabb kori” történetének legmozgalmasabb, legkiélezettebb, legválságosabb időszaka. A zenés színház két műfaja: az operett és a musical vívja csatáját, amelyből a közönség kerül ki nyertesen, hiszen ezentúl mindkettőt kiváló tolmácsolásban élvezheti a Fővárosi Operettszínházban.

Ekkor történik a primadonnák, a bonvivánok, a szubrettek és táncoskomikusok nemzedékváltása: Kovács Zsuzsa, Lehoczky Zsuzsa, Felföldi Anikó, Galambos Erzsi, Várhegyi Teréz, Harsányi Frigyes, Kertész Péter, Németh Sándor, Farkas Bálint itt kezdi pályáját. De színpadra lép még a “legendás” Honthy Hanna, Feleki Kamill, Latabár Kálmán, a középgenerációból pedig Petress Zsuzsa, Baksa Árpád, Domján Mária, Mednyánszky Ági, ifjú Latabár Kálmán, Sárdy János is. Itt kóstol bele a könnyű műfajba Básti Lajos, Bessenyei Ferenc és Psota Irén.

Az átmeneti otthonból tudatos, letisztult műsorpolitikájú, modern játékstílusú, felfrissített, megfiatalított társulat költözhet vissza az utca túlsó oldalára, a felújított, forgószínpaddal és – Magyarországon először – légkondicionáló berendezéssel ellátott hetvenhét éves épületbe. Az ünnepélyes megnyitó dátuma: 1971. április 17. Természetesen a Csárdáskirálynőt játsszák. Kálmán Imre operettjének ez az ezredik előadása.

Az átmenet azonban állandósul, s az “átmeneti” épület történetében először fordul elő, hogy két évtizedig ugyanaz a társulat, ugyanazon a néven, ugyanazzal a vezetéssel működik. A Thália Színház históriája mégsem csak ezért egyedülálló a magyar színháztörténetben. Rendkívülinek számít, hogy a művészeti program kialakítása, a játékstílus megteremtése egyetlen rendezőegyéniséghez, Kazimir Károlyhoz kapcsolódik. Rendez ugyan más is a Tháliában – így Gosztonyi János, Kőváry Katalin, Léner Péter, Romhányi László, Karinthy Márton, Simon Zsuzsa, Emőd György, Koltay Gábor, Iglódi István, Szirtes Tamás, Bodrogi Gyula, Kazán István, Szinetár Miklós… – de a meghatározó bemutatók kivétel nélkül Kazimir alkotásai.

A Tháliának, elsőként a hazai színházak közül, önálló arculata alakul ki; Kazimir Károly rendezéseinek pedig már ekkor felismerhetővé válnak legjellemzőbb stílusjegyei.

A Thália Színház története nem a Nagymező utcában kezdődik. Kazimir már Paulay Ede utcai korszakában rendez klasszikusokat: Arisztophanészt, Shakespeare-t, Racine-t; a “haladó nyugati” drámairodalomból műsorra tűzi Beckettet, Frischt, Hochhuthot; de az új magyar színműveknek is kiemelt helyet biztosít (Fejes Endre Rozsdatemető, 1963; Örkény István Tóték, 1967). A Thália Stúdió életrehívásával (1965) pedig új módszereket és új kifejezési eszközöket ígér.

A hazai színházi életben a Thália Színház és Kazimir lassan kivételezett helyzetbe kerül. A lázadó újítóból hivatásos újító lesz, így újításai is formálissá válnak: “kazimiriádákká” szelídülnek. Az évek óta változatlan együttesben minden döntési jog Kazimir kezében összpontosul. A magyar színházi gyakorlat pedig eleve kizárja a bukás kockázatát. A csoportos szervezés és a teltház akciók elfedik a művészi kudarcot, s erről a kritikusok is hallgatnak. Kazimir úgy próbál kitörni ebből a számára is kényelmetlenné váló “hivatásos avantgárd” szerepből, hogy figyelmét az európai színházi értékekről a világirodalom nagy mítoszai felé fordítja, drámák helyett epikus alkotásokat, regényadaptációkat mutat be, “keleti revüket” rendez.

A Thália Színház Keres Emil igazgató és Kazimir Károly művészeti vezető, főrendező vezetésével 1971 nyarán költözik a Nagymező utcába. A társulat tagja ekkor: Drahota Andrea, Esztergályos Cecília, Gór Nagy Mária, Hacser Józsa, Hámori Ildikó, Horváth Teri, Komlós Juci, Lengyel Erzsi, Monori Lili, Polónyi Gyöngyi, Simon Zsuzsa, Sütő Irén, Temessy Hédi, Buss Gyula, Csíkos Gábor, Gosztonyi János, György László, Harsányi Gábor, Inke László, Kautzky József, Keleti László, Kollár Béla, Kovács Károly, Kozák András, Mécs Károly, Nagy Attila, Rátonyi Róbert, Szabó Gyula, Szilágyi Tibor, Turay Ida, Tándor Lajos, Vallai Péter és Végvári Tamás.

Az épületavató bemutató Kristóf Károly és Kazimir Károly összeállítása, a Bartókiána, ami után ismét regényadaptációk (Greene A csendes amerikai, 1973; Diderot Fecsegő ékszerek, 1974; Bulgakov Színházi regény, 1977, A Mester és Margarita, 1979; Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a nap, 1983; Fallada Mi lesz veled, emberke?, 1982; Tolsztoj Háború és béke, 1984; Babel Alkony, 1985) következnek. Ezzel párhuzamosan bővül a világirodalom halhatatlan alkotásainak köre (Karagöz, 1973; Ezeregyéjszaka, 1974; Agyagtáblák üzenete, 1975; Petruska, 1976; Gargantua és Pantagruel, 1977; Énekek éneke, 1979; Casanova, 1986).

A Thália Színház sokat tesz a magyar dráma felkarolásáért is; Csurka István, László-Bencsik Sándor, Lázár Ervin, Karinthy Ferenc, Hubay Miklós, Németh László, Lengyel József, Jókai Anna, Illyés Gyula, Mezei András, Békés Pál, Mesterházi Lajos, Cseres Tibor műveivel ismerteti meg a közönséget. A magyar dráma bemutatása tudatos program: az 1976-1977-es évadban például csak magyar premierekre kerül sor. Kazimir az egykori legendás bemutatók felújításával is táplálja a Thália-mítoszt (Pagonyin Arisztokraták, 1972; Petőfi Tigris és hiéna, 1972; Örkény Tóték, 1978; Kalevala, 1979).

A már említett 1976-1977-es évad több szempontból is fontos a színház történetében. Ekkor nyílik meg a szomszédban, az egykori Arizona Mulató helyén a Thália Stúdió. S ekkor, a Thália Színház “drámaiatlan” korszakában veszi elő Kazimir Illyés Gyula friss átigazításában a Bánk bánt. Modern kosztümben, modern díszletben, groteszk, ironikus; mégis romantikus játékstílusban peregnek a jelenetek. Kazimir fölfedező erejű előadást hoz létre.

Kazimir színháza élénken reagál a hazai társadalmi változásokra is. A kezdőpont a Magyar és Király Színház históriája ürügyén feltámasztott polgári hangulat- és életérzés-bemutató, A bal négyes páholy. De jelentős gondolattá válik a magyar történelem újraértékelése is. A Thália Színház ennek jegyében hozza színre Cseres Tibor Parázna szobrok (1982) című művét; a társadalmi kérdések előtérbe kerülése idején – A Fáklya klubban – Borenich Péter Pesti történet (1980) című dokumentumjátékát és Mezei András Magyar kocka (1985) című darabját.

A gazdaságosságot illető tanulságok levonására az 1980-as évek végén kerül sor: a prózai bemutatók közé hirtelen zenés produkciók kerülnek. A sort Békés Pál Egy kis térzene (1983) című zenés játéka nyitja meg. A színház felül a divat hullámaira, és ez a folyamat az 1977-ben a társulathoz került Mikó István zeneszerzői, előadóművészi tevékenységével éri el csúcspontját. A társulat erősítése és fiatalítása jegyében időközben az együtteshez csatlakozik Balogh Erika, Benkő Péter, Forgách Péter, Gálvölgyi János, Incze József, Jani Ildikó, Kánya Kata, Kovács István, Zsurzs Kati, Emőd György és Győri Péter is.

Kazimir kénytelen a polgári színház markáns képviselőit is beengedni a Tháliába, noha egész addigi életműve annak igazolása, hogy van a színházművészetnek más alternatívája is…

Elsőként 1988-ban Molnár Ferenc előtt tárul fel az ajtó. A Zerkovitz zenével feldúsított A doktor úr című bohózatát adják elő. Ezt követi Harsányi Zsolt hatásvadászó, sztárszínészre épülő műve, A bolond Ásvayné (1990). S hiába igyekszik Kazimir legalább körszínházi bemutatókkal egyensúlyt teremteni és felidézni a régi Thália szellemét (Szophoklész Antigoné, 1988; Arisztophanész Gazdagság, 1988; Pirandello Liola és a lányok, 1989; Holberg A politikus csizmadia, 1990) – műsorának egésze már a “pesti Broadway” felé mutat, egy könnyed, szórakoztató, az átlagízlést kiszolgáló színház felé.

Ezt a Thália Színházat már nem Kazimir Károly vezeti. A politikai, gazdasági és társadalmi változások beülnek mellé a direktori székbe, megfogják kezét, megbénítják a lelkét. Amikor Rendezőparadoxon című írásában az alábbi gondolatokat papírra veti, talán már sejti, hogy önmagáról vall:

“Azt mesélik, hogy a zsoltárszerző bibliai Dávid király akkor halt meg, amikor öreg korában megbotlott, és kiejtette kezéből a lantot. Igaz-e ez a történet vagy sem – ne firtassuk. Figyeljünk inkább mélyebb értelmére. A halál akkor jött el hozzá, amikor már nem tudott dolgozni. A mi művészetünk nincs életkorhoz kötve, csak az élethez. A művészetben nincs nyugdíj, tehetségünk csak akkor hagy el bennünket, ha lélekben öregszünk meg. Becsülöm azokat a művészeket, akik hallani sem akarnak a nyugdíjaztatásról, s ha mégis – egészségi okból menniük kell -, akkor is szomorúan tekinthetünk azokra, akik sok mindent tudva-ismerve, önként félreállnak.”

1990-ben Kazimir Károly, egészségi állapotára hivatkozva, lemond a Thália Színház vezetéséről.

A pályázat eredményének kihirdetése után, 1991 márciusától Thália-Rock Színházi Társulás néven játszik a két társulat. A Rock Színház “honfoglaló” Nyomorultak előadására április 8-án kerül sor.

1991 nyarán a Thália Színház vezetősége úgy dönt, hogy Arizona Színház néven folytatja működését. Ezzel a gesztussal is megerősítik, hogy teljesen új színház alakul a Nagymező utcában.

A személyi változások is aláhúzzák, hogy a régi Tháliának vége, hiszen Kozák András és Drahota Andrea megválik a csapattól. Mikó ugyan leszerződteti Haumann Pétert, félállásban Balázs Pétert és Schütz Ilát, de új terveihez alkalmas társulatnak még a magját sem tudja elvetni. A főszerepekre szinte kivétel nélkül vendégművészeket hív (Takács Katalint, Lukács Sándort, Psota Irént, Kulka Jánost, Ráckevei Annát és Dörner Györgyöt).

Az első évadban a Rock Színház híres előadásai (Nyomorultak, Dorian Gray arcképe) mellett műsoron maradnak a Thália-sikerek is (Mindhalálig Beatles, A doktor úr, MIKOr lesz a fantom?!). A közönséget vonzzák a Rock Színház új bemutatói (Légy jó mindhalálig, Jézus Krisztus szupersztár, Sakk), bár az Arizona is megpróbálkozik szenzációs műsort összeállítani. Hernádi Gyula Csillagszóró című groteszk játékának premierjét – útban Ciprus felé – Malév-gépen tartják meg. A további előadásokat már a szárazföldön, szimulált repülőgép-környezetben, az Arizona Kisszínházban. Malév-támogatásnak köszönhető a nagyszínházban előadott Marc Camoletti mű, a Leszállás Párizsban is. A Thália népszínházi műsorpolitikájának szellemében klasszikus előadások (Ibsen A tenger asszonya, Joyce Számkivetettek), szórakoztató produkciók (Feydeau A női szabó, Simon Az utolsó hősszerelmes) és gyermekelőadás (Keller Zsuzsa Álompalinta) is születnek.

Bár 1992 júniusában már felröppentik a hírt a Népszabadságban, hogy Mikót esetleg leváltják, hiszen igazgatói megbízatása 1993. július 31-ig szól, az új évadra mégis hatalmas energiával folynak az előkészületek. Tizenöt új színészt szerződtetnek, köztük Schütz Ilát, Székhelyi Józsefet, Sztárek Andreát, Sipos Andrást, Tóth Augusztát. A színházhoz kerül – igaz, csak félállásban – Valló Péter rendező is.

Kiírják az Arizona Színház igazgatói posztjára 1992. november 15-ig benyújtandó pályázatot. Mikó István mellett Törőcsik Mari színésznő is jelentkezik. Szándéknyilatkozatában kifejti: ő a hajdani Várkonyi Zoltán-féle Művész Színház hagyományait szeretné folytatni, olyannyira, hogy az intézmény nevét Művész Színházra változtatná. A pályázatot elbíráló szakmai kuratórium ezt a pályázatot támogatja, és terjeszti a Fővárosi Közgyűlés elé.

Az Arizona Színháznak időközben a Rock Színházzal is megromlik a kapcsolata. Mikó pályázatában nem is szerepel a Nagymező utcai épület közös üzemeltetése.

A Fővárosi Közgyűlés 1992. december 18-án – hosszú vita után – Törőcsik Marit nevezi ki az Arizona Színház igazgatójának.

Az évad végéig az Arizona Színház és a Rock Színház nagy sikerrel játssza a repertoáron lévő Sakkot, a Mindhalálig Beatlest, A görkorcsolyapályát, A kölyök című zenés játékot. Az utolsó előadásra 1993. május 22-én, szombaton kerül sor. A Thália Színház nagy sikerével, a Mindhalálig Beatlesszel búcsúzik a társulat.

De szokatlan az is, hogy az új színház megteremtésekor nem kizárólag művészeti és irodalmi kérdésekről beszélnek. A Művész Színház létrehozásakor a szokásosnál több szó esik a finanszírozásról, az elavult struktúra megváltoztatásáról.

Az alakuló színház vezetősége azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy szakítani akar a régi gazdálkodással.

Az előzetes nyilatkozatok és tervezgetések után 1993 márciusában végre bemutatkozik a Művész Színház teljes vezetése és társulata: Törőcsik Mari igazgató, Taub János művészeti vezető, Schwajda György művészeti igazgató; s a színművészek: Bánsági Ildikó, Bitskey Tibor, Bubik István, Darvas Iván, Eperjes Károly, Garas Dezső, Gáspár Sándor, Győry Emil, Harkányi Endre, Hernádi Judit, Hirtling István, Hollósi Frigyes, Iglódi István, Kautzky József, Kubik Anna, Meszléry Judit, Mertz Tibor, Mécs Károly, Mészáros István, Nagy Gábor, Nagy-Kálózy Eszter, Ráckevei Anna, Seress Zoltán, Szabó Gyula, Tóth Auguszta, Varga Zoltán.

A Művész Színház, noha számos ponton szakítani igyekszik a hazai színházi gyakorlattal, a repertoár-színházi jelleget nem kívánja feladni. Mi több, a lehető leghamarabb kialakítják a repertoárt. Három premiert tartanak három hét alatt. Brecht Koldusoperája (1993. október 15.), Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című színműve (1993. október 22.) és Schwajda György Brontë-dramatizálása, az Üvöltő szelek (1993. október 29.) jól szemlélteti a színház törekvéseit.

A Művész Színháznak Taub Jánoson kívül nincs rendezője, s a megalakulástól kezdve neves vendégművészek megnyerésén fáradozik. Vlad Muguron kívül, aki Shakespeare-t rendez, meghívják Anatolij Vasziljevet is (A nagybácsi álma, 1994. április 9.). Két színész: Garas Dezső (Üvöltő szelek) és Darvas Iván (Beckett Godot-ra várva, 1994. február 25.) is lehetőséget kap rendezésre.

Az a barátságtalan hangnem, ahogy az új színházat a bulvársajtó fogadja, ragályosan elterjed az előadásokról írt kritikákban is, bár mértékadó műítészek mérsékletre és várakozásra intenek. Már a harmadik héten kimondják: a Művész Színház megbukott.

Az örömteli műhelymunka, amelyre a színház alkotói egymással szerződnek, s a biztos anyagi háttér reményében számítanak – ábránd marad. Sőt az anyagi bizonytalanság, a támogatás hiánya, a szponzorok elmaradása és a nézőszám csökkenése nyomasztóan ránehezedik mindenre, legelőször is felbomlasztja a vezetést. Schwajda György az első évad végén bejelenti, lemond addigi tisztéről, s csak irodalmi tanácsadóként vesz részt a további munkában.

1994 júliusában jelennek meg az első hírek arról, hogy a Művész Színház – gazdálkodási fegyelmezetlenséget követett el. Szeptemberben a Fővárosi Közgyűlés képviselői nem szavazzák meg a színház további támogatására ígért 20 millió forintot. 1994. szeptember 15-én Törőcsik Mari a társulat főtitkárát, Szabó Istvánt nevezi ki igazgatóhelyettessé, megbízva a színház működésével összefüggő ügyek intézésével, a kialakult helyzet konszolidálásával, illetve a következő évad megtervezésével. Ezekben a napokban Schwajda György véglegesen távozik. Szeptember 20-án Törőcsik Mari lemond az igazgatásról, s bejelenti, hogy színpadra sem tud lépni. A fővárosi önkormányzat közgyűlése 1994. szeptember 29-én 15 millió forinttal hozzájárul a Művész Színház működtetéséhez, egyben pályázatot ír ki a színház igazgatására.

1994. november 30-án Szabó István is megválik a társulattól, utóda Megyeri László gazdasági igazgató lesz.

A színház művészei ekkor kérik fel Csiszár Imrét, a miskolci és a budapesti Nemzeti Színház volt igazgatóját, hogy pályázza meg a megüresedett igazgatói helyet.

A fővárosi közgyűlés a beérkezett 11 pályázat közül Csiszár Imrét tartja a legjobbnak, így 1995. március 1-jétől ő a Művész Színház új igazgatója. Csiszár a kinevezést követően leszögezi, hogy a Művész Színházban eluralkodott művészkedés helyett népszínházat akar, a Kazimir Károly-féle Thália Színház és a Hevesi Sándor-féle Thália Társaság szellemében. 1995. augusztus 1-jén ismét a Thália Színház név kerül a Nagymező utca 22-24. számú ház kapuja fölé.

A társulathoz az új évadban Blaskó Péter, Bregyán Péter, Szirtes Gábor és Kubik Anna csatlakozik; míg Hernádi Judit, Darvas Iván, Garas Dezső, Hollósi Frigyes és Iglódi István távozik.

A Thália Színház évadnyitó bemutatója különlegességet, már-már szenzációt ígér. Jonathan Swift Gulliver Lilliputban című klasszikus regényéből Pozsgai Zsolt és a rendező, Novák János készít “zenés, családi játékot”. Az előadást a Klapka Sztárszínházzal, a hajdani Lilliputi Színház nyomán létrehozott társulattal mutatják be (1995. szeptember 17.).

A színház második bemutatója a Thália Színház 1962-ben nagy sikerrel fogadott előadását idézi fel. Fejes Endre Rozsdatemetője némileg átdolgozva, s a példázat műfajmegjelöléssel kerül színpadra (1995. október 22.).

A stúdiószínpadon is sikeres hagyományt folytatnak: kortárs magyar drámaíró, Nagy András mutatkozik be Alma című művével (1995. november 5.).

A folytatásban kivétel nélkül színpadi klasszikusokat adnak elő. (Ödön von Horváth Figaro válik, 1995. november 3.; Moliere Tartuffe, 1996. január 7.; Steinbeck Egerek és emberek, 1996. február 25.; Ionesco A székek, 1996. március 9.). Az egyetlen magyarországi bemutató, John Osborne Redl című műve sem újdonság: 1965-ben volt a premierje Angliában.

Az évadkezdés után – a Művész Színház példáján okulva? – a színház anyagi helyzetéről nem esik szó. Arról sem, hogy a Nagymező utcai épület évről évre halasztott felújítása elkerülhetetlen. Miközben a színház minden igyekezetével az új repertoár megteremtésére, a közönséggel újfajta kapcsolatok kialakítására törekszik; a fenntartó, a Fővárosi Önkormányzat egészen másfajta terveket készít elő.

1996. február végén kerül nyilvánosságra az az elképzelés, amely a Thália Színházat befogadó színházzá alakítaná.

Ezzel egyidőben a Thália Színház valóban nehéz anyagi helyzetbe kerül, hiszen Csiszár Imre az első évadra csak 90 millió forint támogatást kap, ugyanannyit, amennyivel a Művész Színház csődbe jutott; a következő szezonra pedig 113 milliót. Ez az összeg az infláció miatt kevesebbet ér, mint az előző évi. A színházépület bérbeadásával sikerül csak a bemutatókat megtartani.

1996. március elején a Thália Színház tagjai szándéknyilatkozatot tesznek: 27 művész aláírásával erősíti meg, hogy folytatni kívánja a megkezdett munkát.

1996. március 29-én “igen éles hangú, több órás vitát követően” a fővárosi közgyűlés úgy döntött, hogy a Thália Színház 1996. augusztus 1-jétől társulat nélküli befogadó-színházként működhet.

A Thália Színház Thália Társasággá (Thália Színházművészeti Betéti Társasággá) alakul, mely az új évadban Mrozek Szerelem a Krímben című drámájával mutatkozik be a Nagymező utcai színházépületben. A Thália Társaság a Thália Színházban 1996. november 21-én játszik utoljára. Steinbeck Egerek és emberek című művével búcsúzik a közönségtől.

A Thália Színház 1998 tavaszától kezdve befogadó színházként működik. Klasszikus értelemben a befogadó színház üresen álló épület, amelynek színpadára kész elődadásokat hívnak meg. De az is befogadó színház, amelyben alkalmanként előadásokat szerveznek: színészeket, rendezőket “fogadnak be”. A Thália Színház e kettő elegye. Nem épület, nem kisterem, nagyterem, szecessziós foyer, s nem is csupán áruvédjegy a Thália Színház, hanem sikerek, kudarcok, próbálkozások, bukások között épülő színházi műhely.

A színház igazgatója, Megyeri László és művészeti vezetője, Meczner János elképzeléseiben nem a nyugodt üzemeltetés képe lebeg, noha vannak biztos, állandó, fizető bérlők. Itt tartotta előadásait rekonstrukciója idején a Madách Színház és a Fővárosi Operettszínház, s néhány bemutatója számára a Magyar Állami Operaház is kibérelte a Tháliát.

A felújított színház megnyitóján a Thália saját produkciójaként az Annie című musical került színre. Hogy miért éppen ezt a népszerű művet választotta a direkció? Azt remélték, hogy a bemutató széles közönség tetszését elnyeri, s elterjed, hogy ismét színházi előadásokat lehet látni a Nagymező utcai színházban. Az előadást a terem bérbeadása és az színészek egyeztetésének nehézségei miatt azonban csak ritkán lehetett játszani. Bár a musical bemutatója anyagi sikert is hozott, a befogadó színház működésének feltételei megakadályozzák azt, hogy a Thália évadonként négy-öt színjátékot a nagyszínpadon saját produkcióként mutasson be. Ezért aztán a vendégjátékoké a főszerep.
Nemcsak a vidéki társulatok – valamennyi hazai együttes megfordult már a Nagymező utcában – és a határon túli magyar színházak kaptak lehetőséget a bemutatkozásra, hanem változatos műfajú esteken szimfonikus zenekarok, táncszínházak, jazz-együttesek, balettcsoportok léptek fel.

A színház a főváros díjátadásra, gálaműsorok rendezésére alkalmas, elegáns játszóhelye, amely befogadja a Budapesti Őszi Fesztivál, Budapesti Tavaszi Fesztivál, az Országos Színházi Találkozó rangos rendezvényeit.

A Thália Színház rövid története során a Régi és az Új Stúdióban rendezett előadások hozzájárultak a színház arculatának megteremtéséhez. A kortárs színházművészet majdnem valamennyi törekvését reprezentálja a műsor.

Ascher Tamás, Kiss Csaba, Telihay Péter és Bagó Bertalan rendezéseit mindig kivételes érdeklődés fogadja. A közönségsiker mellett a szakmai elismerés sem maradt el. A Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházzal közösen bemutatott Kurázsi mama és gyermekei díjai 1999-es sikerei után újabb siker, Franz Xaver Kroetz A vágy című művének előadása volt az 1999/2000 évad legsikeresebb bemutatója. A Fővárosi Önkormányzat Színházi Díja (legjobb rendezés, legjobb férfi főszereplő) és a Színikritikusok Díja (legjobb előadás, legjobb díszlet) mellett az Országos Színházi Találkozón Kardos Róbert elnyerte a legjobb férfi mellékszereplő díját.

A (poszt)modern produkciók mellett népszerűek a színvonalasan szórakoztató színjátékok is, néhány bemutató sikerének titka pedig a varázslatos egyéniségű színész-előadóművész.

A Magyar Fesztivál Balett és a Thália Színház szoros együttműködésének gyümölcse a József és testvérei című balett, amelynek rendező-koreográfusa Markó Iván. S a befogadó színházak történetének legfényesebb lapjain szerepel majd a Thália Színház nagyvonalú gesztusa, amellyel – a konkurenciától sem tartva! – a hontalanná vált Szegedi Kortárs Balett Postcriptum címu bemutatóját lehetővé tette.

Az pedig a magyar színháztörténetben is egyedülálló, hogy 1999 karácsonyától nemcsak az Operában csendülnek fel Csajkovszkij Diótörőjének melódiái. A Magyar Táncmuvészeti Főiskola előadásának koreográfiáját az amerikai Robert Lindgren készítette, a producer Dózsa Imre.

A Thália Színház hagyományteremtő szándékkal rendezi meg a Vidéki Színházak Találkozóját és a Határon Túli Magyar Színházi Esték című sorozatot, ezekkel a programokkal egyúttal a befogadó színház új szerepkörét is keresi…

Gajdó Tamás

2009 februárjában a színház vezetése megújult. Zimányi Zsófia, a nemzetközileg is elismert Budapesti Tavaszi Fesztivál igazgatója vette át az irányítást. Kitűzött célja, hogy a Thália Színház ismét az elsők között jusson a nézők eszébe, mikor elhatározzák, hogy színházba szeretnének menni. Egy igazi Thália Társaság megalakítása, a megbecsült törzsközönség figyelmének lekötése egész évben, nehéz és egyben az egyik legszebb feladat egy társulat életében.

Éppen emiatt a hazai színházi életet is meglepve, már nyáron két bemutatóval üdítette fel a kulturára éhes nézőket a Thália Színház. Ivan Menchell – Parti Nagy Lajos: Sírpiknik című darabját  parádés szereposztásban láthatjuk: Bánsági Ildikó, Margitai Ági, Gálffi László,Takács Katalain/Egri Márta és Létay Dóra remek játékát Ilan Eldad rendezte. A másik nyári bemutató szintén komédia: Sam Bobrick és Julie Stein ’Csókol, Anyád!’ című kétszereplős darabját az egyik legelismertebb színésző Vári Éva és a fiát játszó „közönségkedvenc” Nagy Ervin alakítja, Znamenák István rendezésében.

Ősszel komolyabb megmérettetés kezdődött, hisz kb. 160 estére adták bérbe a színházat, a többi napon saját előadások várják a vendégeket. Szeptemberben Poszt POSZT címmel a pécsi színházi találkozó legsikeresebb Thália-díjas darabjait nézhették meg azok, akik nem tudtak májusban lejutni az eseménysorozatra. Háy János mai drámája, A Gézagyerek, a Szabadkai Színház Magyar Társulata, és az örök klasszikus, Shakespeare Velencei kalmárja, pedig az egri Gárdonyi Géza Színház művészeinek előadásában mutatkozott be a fővárosban.

A Budapesti Őszi Fesztivál keretében, októberben két színházi bemutatóra is sor került, amiket a színház utána továbbra is repertoáron tartott, hogy azok is láthassák akiknek nem volt idejük ebben az időszakban megnézni. A volt Krétakörös színészekkel  közösen Ascher Tamás rendezett egy csapatépítő tréninget Céges buli címmel, a Maladype Társulat pedig Zsótér Sándor rendezésében Alfred de Musset:  Lorenzaccio című darabját mutatta be. A  nagy sikerrel játszott Beszélő fejek folytatást követel, így a II.’ részét már novemberben megismerhették a nézők, amit ismét  Bálint András állított színre, Kováts Adél, Szervét Tibor és Moór Marianna közreműködésével.

Januárban Molnár Ferenc Doktor úr című darabját a Thália Színház a Budapesti Operettszínházzal közösen mutatta be, majd márciusban a Budapesti Tavaszi Fesztiválé volt a főszerep. Számos vendégjáték mellett felbukkant ismét egy együttműködésben született bemutató: a Budapesti Kamaraszínházzal közösen Léner András állította színpadra Viktor Hugo: Királyasszony lovagját. Az Új Stúdióban Dumas Kaméliását Sediánszky Nóra rendezi, a nagyszínpadon pedig még egy közönségsiker folytatása, második része született meg a Thália Színház és a Tavaszi Fesztivál együttműködésében: a gyerekek kedvence, a Bogármese II. balettelőadás. Májusban a neves író, Paulo Coelho világhírű regénye, a Tizenegy perc bemutatója jelezte, hogy itt a nyár, a felhőtlen pihenés és a biztos siker!

A főváros újra bizalmat szavazott a vezetésnek, ami annyiban változott, hogy Kálomista Gábor az intézmény ügyvezető igazgatói posztjára pályázott, míg Bereményi Géza tanácsadóként lesz mellette. A többi vezetői posztban nem történt változás, Csányi Sándor a művészeti vezetői pozíciót töltötte be az első évadban, mellette Hamvai Kornél irodalmi vezető és Lantos Anikó fesztiváligazgató felel a műsor kialakításáért.

2018 júliusában Csányi Sándor a művészeti vezetői pozícióról lemondott. Pozícióját 2013 májusától a 2017/2018-as színházi évad végéig töltötte be. Vezetése alatt a színház számos sikerdarabot állított színpadra. A Thália Színház művészeti vezetésére Kálomista Gábor Schell Judit Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művészt kérte fel, aki 2012-től a Thália színművésznője.

A HVG által 2006 óta rendszeresen közreadott, a színházak közlésein és a szaktárca kulturális statisztikáin alapuló összeállításból kiderül, hogy a Thália Színház a 2016-os évben darabjaival a komédia műfajában az előkelő első három helyen szerepel látogatottság tekintetében.